Indiana Jones és az özönvíz legendája

136  Download (0)

Full text

(1)

NNCL908-425v2.0

Rob MacGregor

INDIANA JONES

és az

Özönvíz

Legendája

Valhalla Páholy

BUDAPEST 1995

(2)

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Rob MacGregor

Indiana Janes and the Genesis Deluge

Trademark and text Copyright © 1992 by Lucasfilm Ltd. Used under authorization.

Published 1992 by Bantam Falkon Books, a division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc.

Fordította Szántai Zsolt

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát! All rights reserved!

A címlapon Drew Struzan munkája látható. Copyright © 1991 by Lucasfilm Ltd.

Tipográfia: Marjai Csaba Mőszaki szerkesztés: Zölley Imre

Hungarian translation ©1995 Szántai Zsolt. Hungarian edition ©1995 Valhalla Páholy Kft Az AVALON kiadói csoport tagja

ISBN 963 8353 61 9 VP-SF-260195-85.09.79.

A kötet kizárólagos terjesztıje a TóthÁgas Könyvterjesztı Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelıs kiadó: Novak Csanád ügyvezetı igazgató. Felelıs szerkesztı: Gáspár András. Mővészeti igazgató: Marjai Csaba. Korrektor: Bóday Tamás. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy DTP A nyomdai munkálatokat az Athenaeum Nyomda Rt. végezte. A nyomdai megrendelés

törzsszáma: 95.0151. Felelıs vezetı: Vida József vezérigazgató. Terjedelem: 19 ív

(3)

– Meggernek

– Köszönet Ed Smartnak az 1927-es Chicagóra vonatkozó emlékeiért

(4)

„Komolyan azt gondoljátok, hogy képtelenek voltunk bebizonyítani azon

véleményünket, hogy Noé bárkája mind a mai napig megtalálható a

kurdok földjén?”

– Szalamiszi Epiphanusz (i.sz. IV. század)

„Ezen a világon minden lehetséges, de ha van valami, ami lehetetlen az

archeológiában, akkor az ez.”

(5)

PROLÓGUS

1917. október

Szentpétervár, Oroszország

Az évszak elsı hója alig egy órája kezdett hullani, amikor Vadim Popov

végigvágtatott a fákkal szegélyezett úton. A nyeregkápájához erısített kötél másik végéhez egy lovat kötött, amin foglya, egy fehérorosz hadnagy ült. A foglyul ejtett katona bekötött szemmel, felpeckelt szájjal, hátrakötözött kézzel hánykolódott hátasa nyergében.

Már órák óta lovagoltak. Vadim, a fiatal bolsevik katona egyre fáradtabb lett, de tudta, hogy már közel járnak a harcállásponthoz. Ideges volt, hogy odaér-e sötétedés elıtt. Amíg el nem jut az állomáshelyre, veszélyben volt: az úton bármelyik percben találkozhatott fehérorosz katonákkal – ez pedig azt jelentette volna, hogy belıle válik fogoly. Eddig csak néhány szekér mellett haladt el, és a rajtuk ülı parasztok egyetlen szót sem szóltak. Mindenki tudott róla, hogy kitört a forradalom, és egy fogságba ejtett katona nem keltett akkora feltőnést, mint egy évvel korábban.

Vadim futár volt; a forradalmi csapatok és a harcálláspont között hozta-vitte az üzeneteket. Elızı éjszaka betért egy fogadóba, ahol találkoznia kellett egy másik futárral, azzal az emberrel, aki további üzeneteket hozott a forradalom vezetıi

számára. Ezeket neki, Vadimnak kellett továbbítania. Vadlm késı este érkezett meg a találkozóra, és már nem találta meg a futárt. Tulajdonképpen nem is ismerte az illetıt, csak a fedınevét tudta: Jurij.

Másnap éppen reggelizett, amikor elıkerült a férfi. Evés közben Jurij megemlítette, hogy elızı éjszaka beszédbe elegyedett egy fickóval, akit Vadimnak hitt. Iszogatni kezdtek, legurítottak egy pár pohár vodkát, és közben az idegen elárulta neki, hogy a hadsereg hadnagya, és éppen a cárhoz igyekszik.

Vadim rögtön tudta, hogy egy hadnagy csak egy esetben kerülhet a cár színe elé: akkor, ha ugyanolyan futár, mint ı maga.

– Most hol van ez az ember?

– Még mindig itt, a fogadóban. Azt hiszem, alszik. Túl sokat ivott tegnap este – felelte Jurij nevetve.

– Nézzünk be hozzá!

Amikor a fehérorosz kinyitotta a szobája ajtaját, még kábult volt az alvástól. Vadim a hadnagy gyomrába nyomta a pisztolyát, majd Jurij segítségével megkötözte, és felpeckelte a száját. Megkeresték a futár táskáját, és átvizsgálták a tartalmát. Amikor elıször megnézték a fényképeket, és kézbe vették az értéktelen fadarabot, még egyikük sem tudta, hogy mit találtak. Vadim faggatni kezdte a hadnagyot, de az csak annyit árult el, hogy a Törökországban állomásozó Tizennegyedik Gépesített Lövész Zászlóalj tisztje. Jurij, aki közben elolvasta a fotókhoz csatolt

dokumentumokat is, izgatottan magyarázni kezdte Vadimnak, a futártáska tartalmának jelentıségét.

Vadim ekkor határozta el, hogy átviszi a harcálláspontra a foglyát, hogy ott majd alaposabban kifaggathassák. Biztos volt benne, hogy a forradalmi erık parancsnoka személyesen fog köszönetet mondani neki ezért. Ha pedig ez megtörténik, akkor fényes jövı vár rá. A hadnagy, amikor rájött, hogy hová akarják vinni, egyszeriben beszélni kezdett. Elıadott egy fantasztikus történetet, amivel csak azt érte el, hogy Vadim még fontosabbnak ítélte, hogy átvigye ıt a harcálláspontra.

(6)

Vadim megmondta Jurijnak, hogy óriási hibát követett el, amikor szóba elegyedett a fehérorosszal. Elmagyarázta, hogy a futároknak tilos buta beszélgetéseket

folytatniuk idegenekkel, és hogy inniuk sem szabad, amikor szolgálatban vannak. Vadim közölte Jurijjal, hogy nem fog jelentést tenni a dologról – ha Jurij

megesküszik, hogy senkinek sem beszél arról, amit a fogolytól hallottak. Jurij hosszas gondolkodás után beleegyezett a dologba, majd folytatta az útját.

Mindez órákkal korábban történt. Azóta a hó átáztatta a ruháját, és Vadim rettentıen fázott. Már csak arra vágyott, hogy minél elıbb elérje az úticélját. Ha egyedül lett volna, már rég elért volna valami meleg, és fıképp biztonságos helyre.

Valami nem stimmelt.

Vadim úgy érezte, mintha hátba verték volna. Hátralesett a válla fölött. – Az anyja úristenit! – átkozódott.

A fogoly eltőnt a lováról, és nyoma sem látszott az úton. Vadim megrántotta a kantárt, megfordította a hátasát, és visszaügetett. Ötven lépésnyi távolságot tehetett meg, amikor meglátta a hóban a nyomokat. A katona itt esett le a lóról. Vadim leugrott a földre, és berohant az útszéli fák közé. Nem volt nehéz követnie a

nyomokat, ám mégis meglepte, hogy a hadnagy milyen könnyedén haladt a fák és a bokrok között.

Nemsokára meglátta a foglyát. A hadnagy már egy tisztás közepén járt – valahogy sikerült megszabadulnia a szemére kötött kendıtıl. Vadim felemelte a pisztolyát.

– Megállj!

A katona mintha nem is hallotta volna a kiáltást. Vadim célzott, és lıtt. A golyó leszaggatta egy nyírfáról a kérget, és néhány ujjnyival a hadnagy mellett süvített el. Vadim káromkodva átrohant a tisztáson, és a férfi nyomait követve bevetette magát a fák közé. Ha a foglyának sikerül megszöknie, akkor a dokumentumok megszerzéséért sem kaphatja meg az elismerést. Lehet, hogy a végén még felelısségre is vonják, amiért hagyta, hogy a fehérorosz meglépjen…

A nyomokon látszott, hogy a fickó bicegni kezdett. Vadim egyre közelebb ért hozzá; már majdnem utolérte. Hirtelen lövés dörrent. Vadim a földre vetette magát. Hogy az ördögbe szerezhetett fegyvert az a fattyú? Hiszen egy perccel ezelıtt még össze volt kötözve a keze!

Hangok.

Vadim elırekúszott, és meglátta a hóban hasaló alakot. Öt vagy hat katona állt körülötte. Vadim egy pillanatig azt hitte, hogy a Birodalmi Hadsereg egyik járırével találkozott, amikor azonban meglátta a katonák rongyos kabátját, és prémes sapkáját, rögtön tudta, hogy ezek a férfiak éppen úgy a bolsevikok közé tartoznak, mint ı maga.

A katonák lelıtték a fehéroroszt.

– Elvtársak! – kiáltotta Vadim, miközben felállt. A katonák felé fordultak, és felemelték a fegyvereiket. – Ez az ember az én foglyom volt.

Az egyik bolsevik katona, egy ırmester, elindult felé. – Ki vagy?

Vadim igazolta magát.

– És hogy kerül egy fogoly egy futárhoz? – kérdezte az ırmester gyanakodva. – Át akartam vinni az állomáshelyre. Egyenesen a cárnak akart átadni néhány dokumentumot.

– Miféle dokumentumokat? – morogta az ırmester.

Vadim megigazította a vállán átvetett szíjon lógó bırtáskát.

– Ezeket – felelte fontoskodó hangon. – Haladéktalanul el kell juttatnom ezt a táskát az állomáshelyre.

– Szlusaju. Hallgatlak – mondta az ırmester szigorú hangon.

(7)

történt vele a nap folyamán, hogy hirtelen nem emlékezett rá.

– Mir – mondta végül megkönnyebbülten, amikor mégis eszébe jutott. Ez az egyszerő szó a szövegkörnyezettıl függıen egyszerre jelentette, hogy falu, béke, világ, vagy univerzum.

Az ırmester egy másodpercig a táskára meresztette a szemét, majd intett Vadimnak, hogy kövesse.

Amikor kiértek az útra, Vadim felkapaszkodott a lovára, és az ırmester társaságában folytatta az útját. Alig egy mérfölddel hagyták maguk mögött azt a helyet, ahol a fehérorosznak sikerült megszöknie, amikor ráfordultak egy kanyargós ösvényre. A keskeny út végén egy kapu magaslott, elıtte katonák álldogáltak. Az

ırmester mondott valamit az egyik ırnek, aki tüzetesen szemügyre vette Vadimot,

majd bólintott.

Leszálltak a lovukról, és elindultak egy gyalogútón. A hóban csizmás lábnyomok látszottak. A gyalogút végén egy háromszintes kıház állt. Két kéményébıl füst kígyózott, körülötte katonák járkáltak. Vadimot ámulatba ejtette, hogy a

parancsnokság itt, Szentpétervártól és a cári palotától alig néhány tucat mérföldnyire, egy fıúri kúriában rendezte be a fıhadiszállását. Az épület tulajdonosa – valami bárócska lehetett – messzire menekült a forradalmi csapatok közeledtének hírére.

Miután néhány szót váltottak a bejárati ajtó elıtt álló két ırrel, bevezették ıket egy tágas elıcsarnokba. A jókora kályhában tőz égett. Vadim lesöpörte kabátjáról a havat. Az ırmester eközben az épület fogadótermére nyíló kétszárnyú ajtó elıtt egy

századossal tanácskozott. Vadim egy másodpercre megpillantotta a teremben az asztal körül ülı tiszteket. Lehet, hogy most tervezik meg a Pétervár ellen irányuló támadást, gondolta. A magas, hosszúkás arcú százados Vadimra nézett, majd elvette tıle a bırtáskát, és ráparancsolt, hogy az ırmesterrel együtt várjon.

– Mi van a táskában? – kérdezte az ırmester. – Most már elmondhatod. Vadim tudta, hogy veszélyes lenne, ha bármit elárulna neki.

– Semmi közöd hozzá!

A fehérorosz hadsereg óriási felfedezést tett Törökországban – olyan hatalmas jelentıségő dologra bukkantak, ami majdnem újra hívıvé tette. Ám Vadim bolsevik volt, és így tudta, hogy a vallás a zsarnokság egyik formája. Lehet, hogy létezett az Isten, de számára nem volt jelen tısége. Hitte, hogy a forradalom el fogja söpörni a gazdag püspököket, és be fogja záratni a templomokat. A vallás végsı soron nem volt más, mint egy összeesküvés, egy eszköz a proletariátus kordában tartásához.

Vadim már vagy háromnegyed órája várakozott, amikor a százados visszatért, és megkérdezte az ırmestertıl, hogy látta-e a dokumentumokat, vagy Vadim mondott-e róluk valamit. Az ırmester megrázta a fejét. A kapitány elbocsátotta. Az ırmester savanyú arccal Vadimra nézett, és távozott.

Biztos abban reménykedett, hogy jutalmat kap majd azért, amit én csináltam,

gondolta Vadim.

– Jöjjön velem! – mondta a százados.

Vadim követte. Végigmentek a folyosón, és beléptek egy könyvtárszobába. A tizenöt láb magas falakat könyvek borították, az óriási kandallóban tőz ropogott. A kandalló elıtt egy díszes, aranyberakással szegélyezett mahagóni asztal állt, mögötte pedig egy magas támlájú, a tőz felé fordított karosszék. Ahogy közelebb értek az asztalhoz, a százados megköszörülte a torkát. A szék megfordult. Egy vastag biciklikormány-bajszot viselı, fekete szemő, szigorú tekintető férfi ült benne: a forradalmi erık parancsnoka, Trockij.

Trockij a dokumentumokhoz csatolt fényképeket tartotta a kezében. – Popov ırmester?

(8)

– Mondja el, hogy jutott ehhez az anyaghoz!

Vadim elıadta a történetet. Egy kicsit átdolgozta, egy kicsit eltúlozta a saját szerepét, és egyetlen szóval sem említette Jurijt. Azt hazudta, hogy miután feltőnt neki, hogy a cári sereg egyik tisztje ugyanabban a fogadóban szállt meg, mint ı, beosont a szobájába, és megtalálta a dokumentumokat. Miközben a papírokat nézegette, a fehérorosz visszatért. Dulakodni kezdtek, és végül ı, Vadim került ki gyıztesen a csatából.

– Kitőnı munkát végzett, Popov ırmester. Magán kívül látta még valaki a dokumentumokat?

– Csak én – felelte Vadim. Jurij be fogja fogni a száját, ha nem akar ártani

magának, gondolta.

– Beszélt róluk valakinek? – Nem.

– És azt tudja, hogy ezek a fotók állítólag mit ábrázolnak? – Igen, uram. Noé bárkáját, az Ararát hegyen.

– Maga ezt elhiszi?

Vadim maga elé bámult. Fogalma sem volt róla, hogy erre a kérdésre mit válaszoljon. Eddig eszébe sem jutott megkérdıjelezni a fotók valódiságát, és tulajdonképpen szerette volna, ha nem hamisítványok. Szerette volna, hogy a felfedezés valóban fontos legyen.

– Azt hiszem, azok, amiknek tartják ıket… Igen, elvtárs. Elhiszem. Trockij bólintott.

– Magának elképesztıen fontos dokumentumokat sikerült megszereznie. Gratulálok. Ám sajnos látta a tartalmukat, és túl erısen hisz ebben a dologban.

Vadim rádöbbent, hogy valami rosszat mondott. Trockij arcáról minden kedvesség eltőnt, a szemei még sötétebbé, és zorddá váltak.

– Hát… Én a forradalomban hiszek… Igen, én csak ebben hiszek!

Trockij mintha nem is hallotta volna a szavait. A századosra nézett, és biccentett. Vadim a szeme sarkából meglátta a pisztolyt. Megfordult, és felemelte az egyik kezét. A százados lıtt. A golyó átszakította Vadim tenyerét, keresztüldöfte egyik szemét, és belefúródott az agyába. Hátratántorodott, megremegett, és összerogyott.

1.

KELTA KELEPCE

1927. tavasza London

Az osztályterem táblájára felrajzolt két függıleges vonal mellett egymástól különbözı távolságra vízszintes és hullámos vonalak, és négyszögek voltak – egyes jelek a fıvonalak bal, mások a jobb oldalára kerültek. A fiatal archeológia-tanár, Jones professzor a táblára bökött fából készült mutatópálcájával. Éppen a kelta ogamokról magyarázott a tanteremben ülı tizenöt hallgatónak. A diákok közül néhányon látszott, hogy unja az egészet, másokat azonban ámulatba ejtett az elıadás, ezek szaporán jegyzeteltek. Az elsı sorban két lány félénken vigyorogva levelezgetett.

A professzor teljes neve Henry Jones volt, de jobban szerette, ha egyszerően csak Indynek szólítják. Befejezte a függıleges vonal jobb oldalából kiálló vízszintesekkel leírandó öt bető ismertetését, és a bal oldalon levı vízszintesre, a következı írásjelre

(9)

mutatott a pálcájával.

– A H bető neve hwathe. Galagonyabokrot jelképez. A kelták számára ez megtisztulást és védelmet jelentett, és kapcsolatba hozták azzal a várakozási periódussal is, amikor egy-egy férfi vagy nı távol tartotta magát a mindennapi élet nyüzsgésétıl.

Indy akár önmagát is kapcsolatba hozhatta volna ezzel a betővel. Mióta az elızı nyáron visszatért Londonba, miután elvesztette azt az embert, aki egész életében a legfontosabb volt a számára, ı is így élt és érzett.

A függıleges bal oldalából kiálló három vízszintes vonallal jelölt betőre mutatott. – A T bető neve tinne. Az örökzöld magyalt szimbolizálja, azt az akaratot és képességet jelöli, amivel legyızhetjük ellenségeinket, bármilyen erısek is legyenek. A magyal ısi neve hóim. Állítólag ebbıl ered a Surrey megyében levı Holmsdale neve is. Lehet, hogy Arthur Conan Doyle-ot is ez inspirálta, hogy éppen Sherlock

Holmesnak nevezze el kitalált hısét. Ahogy mindannyian tudjuk, Holmes igencsak ügyesnek bizonyult, amikor szembe kellett szállnia ellenségeivel.

Indy a tábla felé fordult. – AC bető, a coll, amit…

– Jones professzor? – Egy rövidrenyírt hajú fiú jelentkezett, aki egy ceruzát dugott a füle mögé. – Megfeledkezett a D betőrıl. Arról, amelyiket két vízszintessel jelöltek. Kihagyta…

Indy megrántotta a zakója hajtókáját, és fekete drótkeretes szemüvegén keresztül a „D” betőre, a duirra, a tölgyfa jelére bámult, ami a szilárdságot és az erısséget

szimbolizálta. Volt valami, amire ezzel a betővel kapcsolatban nem emlékezett vagy nem akart emlékezni.

Elfordult a táblától.

– Tudják, az ogam ábécében nem csak az az érdekes, hogy az egyes betőknek összetett jelentése van, hanem az is, hogy mindegyiket ki lehet fejezni egy-egy kézmozdulattal is. Ez a jelzésrendszer volt a kelták titkos kommunikációs formája. Akkor használták, amikor nem akarták, hogy mások – például a rómaiak – értsék, mirıl beszélgetnek egymással.

Indy az elsı sorban ülı két lányra pillantott. – És még papír sem kellett hozzá…

A diákok felnevettek, és mintha még a terem fala elıtt álló szekrényekben, az edénydarabkák között kiállított koponyák is elvigyorodtak volna a professzor tréfája hallatán. A két lány elvörösödött, és megpróbált figyelmes arcot vágni.

– A rómaiakat nem idegesítette, amikor a kelták így mutogattak? – kérdezte egy fiú a második sorból.

– De, bizonyára igen. Senki sem szereti, ha kibeszélik. Különösen nem akkor, ha ezt a jelenlétében teszik.

Indy komor arccal újra a két lányra nézett, akik kényelmetlenül fészkelıdni kezdtek a helyükön. Amikor elkezdte tanári pályafutását, Indyt lenyőgözte, hogy némelyik nınemő diákjából milyen erıs reakciót sikerül kiváltania. A jelek szerint a lányok mindig arra számítottak, hogy az archeológiaprofesszorok élı ember-régiségek, és nem lehetnek fiatalok és férfiasak. Az elmúlt évben azonban Indynek csak

bosszúságot okoztak a flörtre vágyó diákok. Egyikükkel sem akart kapcsolatot

létesíteni. Még mindig érezte a fájdalmat, amit Deirdre, élete nagy szerelme elvesztése okozott. Deridre alig néhány héttel az esküvıjük után halt meg.

– A rómaiak végül megelégelték a dolgot, és betiltották a kézmozdulatok használatát – folytatta.

Egy csinos, sötét hajú, fiatal nı felnyújtotta kezét. – Manapság használja még valaki ezt a jelbeszédet?

(10)

A kérdés zavarba hozta Indyt, pedig a válasz egyértelmő volt. – Mire gondol?

– Nos, eszembe jutottak a druidák, akik a nyári napforduló idején kivonulnak a Stonehenge-hez. İk például használják ezeket a jelzéseket?

– Nem tudok róla.

– Az egyik nagybátyám tagja egy ilyen druida csoportnak – mondta egy vonzó külsejő, de félénk, ızikeszemő lány.

– Igazán? És mit mondott a kézjelekrıl? – kérdezte Indy. Ez a lány nyomába sem

ér Deirdrének, gondolta. Egyikük sem fogható hozzá…

– Semmit. Viszont szerinte a druidák már hosszú-hosszú idıvel ezelıtt kolóniákat létesítettek az amerikai kontinensen. A telepek némelyike állítólag még ma is lakott. Ön szerint ez elképzelhetı?

Ezt meg miért kellett megkérdeznie?

– A mai elıadás tárgya az ogam ábécé. Ezzel foglalkozzunk, és ne vesztegessük az idıt olyan idétlen elméletekre, amiket néhány bugyuta druida terjeszt.

A lány hátradılt a székében. Az egész elıadássorozat alatt alig szólalt meg, és most, hogy végre kimerészkedett a csigaházából, Indy rátámadt. Indy visszafordult a tábla felé, és úgy bámult rá, mintha arra készülne, hogy néhány további dolgot közöljön a betőkrıl.

Bőntudata volt, de bosszantotta a kérdés, ami újra az eszébe juttatta Deirdrét, Amazóniát, Fawcett ezredest, a brit kalandort, akit meg akartak találni, és aki szerint az ókorban druidák telepedtek meg Dél-Amerikában. Indy akkor vesztette el Deirdrét, amikor menekülés közben a repülıgépük lezuhant a dzsungelben. Tudta, amíg kelta archeológiát tanít, mindig kínozni fogja Deirdre emléke. Valamikor a kelta-skót származású lány volt a legjobb tanítványa. Deirdre folyékonyan beszélte a gael nyelvet, és még be sem fejezte a tanulmányait, de máris többet tudott a kelták történelmérıl, mint sok, a témával foglalkozó, doktori címet szerzett régész.

– Rendben. Hol is tartottam? Ó, igen. A C, vagyis coll betőnél. Ez a kreativitást, a képzeletet, az inspirációt és az intuíciót jelképezi. Minderre szükségük lesz, miközben megírják az utolsó dolgozatukat, amivel keddre kell elkészülniük.

A diákok nevettek. Felberregett a csengı. – Vége az elıadásnak.

Ahogy a diákok kivonultak a terembıl, Indy elkapta annak a lánynak a pillantását, akit az elıbb leteremtett.

– Miss Wilkens? – Magához intette. A két lány, aki az elıadás alatt levelezgetett egymással, meghökkenve kapkodott lélegzet után. – Nézze, sajnálom, ha

megbántottam a megjegyzésemmel. Nem akartam megsérteni.

A lány a melléhez szorította a könyveit, és összefonta maga elıtt a karjait. Látszott rajta, hogy zavarban van.

– Semmi baj. Tudom… Tudom, hogy idınként nem könnyő magának.

Természetesen valamennyien hallottuk, mi történt Deirdrével. Azt hiszem, nem kellett volna feltennem azt a kérdést. Meggondolatlan voltam.

Indy levette, és a zakója zsebébe dugta a szemüvegét.

– A kérdéssel nem volt semmi baj. Annyi az egész, hogy ma nincs valami jó kedvem. – Felnézett az ajtó fölötti órára. – Ennyi az egész.

– Jones professzor, kérdezhetek valamit? – kérdezte a lány. Indy összeszedte a jegyzeteit.

– Tessék.

– Ön szerint érdemes egy lánynak… Úgy értem, egy nınek régészettel foglalkoznia?

(11)

– Miért ne?

– Az apám szerint nem valami nıies dolog. Mármint ásni, és összepiszkolódni. Az apám úgy gondolja, férjhez kellene mennem, gyerekeket kellene szülnöm, és el kellene felejtenem az egyetemet.

Indynek újra Deirdre jutott az eszébe. – Talán neki van igaza.

Kiment az elıadóterembıl, és sietve az irodája felé indult. Nem értette, hogy Deirdre halálának emléke ezen a napon miért kínozza a szokásosnál is jobban. Már egy teljes év telt el a tragikus esemény óta, és egy párszor már úgy érezte, hogy sikerült kihevernie a megrázkódtatást. Talán az ogam ábécérıl tartott elıadás kaput nyitott az eltemetett emlékeknek.

Kapu, duir. Az ogam szó valahogy a Deirdre halálához vezetı eseményekre emlékeztette, de nem tudta biztosan, hogy mire. A repülıgép-szerencsétlenségnek köszönhetıen a memóriájában volt egy jókora fehér folt. Semmire sem emlékezett abból, ami a dzsungelben történt – ez különösen idegesítette, mert így elfelejtette a Deirdrével töltött utolsó napokat is. Bárhogy erılködött, képtelen volt felidézni a történteket; emlékei között csak egy-két elmosódott képet ırzött valami indián faluról.

Belépett az irodája elıterébe, és üdvözölte a titkárnıt, a bodros hajú végzıs diáklányt, aki egyszerre három kisegítı professzornak dolgozott.

– Senkivel sem akarok találkozni. A lány megvonta a vállát.

– Senki sem vár magára… Legalábbis most nem.

Indy belépett az irodájába, és bezárta maga mögött az ajtót. Egy nap majd lesz egy saját, külön titkárnıje, aki nem lesz ilyen átkozottul szemtelen. Indy az ajtónak támasztotta a hátát, és két kezével megdörzsölte az arcát. Szétnyitott ujjai között a rendetlen iroda legnagyobb részét elfoglaló íróasztalra nézett.

Az asztal egyik sarkában egy kötegnyi újság hevert. A postája egy másik sarokban volt. Az asztal közepén kijavítatlan dolgozatok tornyosultak, tılük balra egy jóval kisebb oszlopban azok feküdtek, amiket már átnézett. De most nem a dolgozatok, vagy az újságok vonták magukra a figyelmét.

Két égetett agyagszobrocskára bámult. Az egyik egy hatalmas keblő, széles csípıjő nıt ábrázolt, a másik egy férfit, akinek meredezı pénisze legalább a térdéig leért volna. Ezek vajon hogy kerültek ide? Már hónapokkal ezelıtt belerakta ıket egy dobozba, amit bezárt a szekrényébe.

A két szobrocskát Deirdrétıl kapta; a lány az anyjától rámaradt győjteménybıl választotta ki ıket. A szobrokat minden valószínőség szerint kelta termékenységi rítusoknál használták. Indynek eszébe jutott, hogy Deirdre egyszer elmosolyodott, és egy megjegyzést tett rájuk:

– A szerelmünket szimbolizálják…

Ám a két szobor most már maga volt a profanitás. Indy úgy érezte, hogy kigúnyolják ıt; a legszívesebben felkapta volna az íróasztalról, és a falhoz csapta volna mind a kettıt. Ehelyett azonban beljebb lépett a szobába, és meglátta, hogy a beépített szekrény ajtaja nyitva áll, és a doboz, amiben a szobrok eredetileg voltak, most az egyik polc alatt, a padlón hever.

– Francine! – ordította, és visszament a külsı irodába. – Maga kotorászott az irodámban?

– Velem ne üvöltözzön, Mr. Jones! Ma még nem is jártam odabent. – Akkor hogy került be a postám?

– Két tanítványa kereste magát. Az úgynevezett fogadóórájára jöttek ma délelıtt. Idegesítettek a recsegésükkel, ezért beküldtem ıket az irodájába, hogy ott várják meg magát. Odaadtam nekik a postát, és megmondtam, hogy tegyék az íróasztalára.

(12)

– Hogy néztek ki?

Megszólalt a telefon, és Francine felemelte. Indyt nem érdekelte, ki hívhatja. Szinte biztos volt benne, hogy a két lány kíváncsiskodik megint, akik az elıadás alatt végig levelezgettek. Az elızı héten személyesen is meglátogatták. Feltettek egy pár ártatlan, az elıadássorozatra vonatkozó kérdést, és közben megpróbáltak vájkálni a

magánéletében.

Visszament az irodájába, felkapta a két szobrocskát, visszatette ıket a dobozukba, és bezárta a szekrény ajtaját. Bosszankodva megcsóválta a fejét, és megállt a

könyvszekrénye elıtt. A könyvek gerincére, a címekre bámult, és levette a Turkesztán

kincseit. Átlapozta, azután visszatette a polcra. Változásra volt szüksége, új kihívásra.

Valami olyasmire, amirıl nem Deirdre jut eszébe.

De hol találhatna ilyen dolgot? A kötelezettségei miatt különben sem teheti meg, hogy egyszerően elutazik. Az elıadássorozatnak ugyan hamarosan vége lesz, de pár hét múlva már a nyári szemeszteren kell tanítania. İsszel pedig újra visszatér majd a megszokott kerékvágásba, a kelta archeológiához.

Beszélnie kell Pencrofttal. Ez az egyetlen lehetısége. Alkotószabadságot fog kérni. Talán elmegy Egyiptomba, Görögországba, vagy Indiába. A pokolba! Elmegy

Turkesztánba, és kiássa az eltemetett kincseket! Nem tudta mit, de tenni akart valamit. Csinálni akart valamit újat. Pencroft talán meg fogja érteni.

Máris jobban érezte magát. Felkapta a postáját, és gyorsan átnézte. Amikor meglátta Jack Shannon, régi barátja, egykori kollégiumi szobatársa levelét, egy pillanatra mozdulatlanná merevedett. A zsebébe győrte a borítékot, a többi levelet pedig beletömte a hátizsákjába, és az ajtóhoz lépett.

Eszébe jutott, hogy Pencroft már többször kifejtette, hogy véleménye szerint a hátizsák csak ásatásokra való, és az egyetemhez jobban illene egy aktatáska. Indy már-már az irodájában hagyta a hátizsákot, azután mégis meggondolta magát. Ez a zsák volt az eszköz arra, hogy állandó kapcsolatban maradjon a másik énjével. Ha pedig Pencroftnak nem tetszik… Az legyen az ı baja!

– Elmegy? – kiáltott utána Francine. – Remélem.

Belépett a folyosó végébıl nyíló ajtón, és közelebb ment a tanszék elnökének titkárnıjéhez, a kerek arcú, középkorú nıhöz, aki úgy viselte gondját Pencroftnak, mintha az anyja lett volna.

– Jó napot, Miss Jenkins. Bent van a fınöke?

– Igen. De most nem fogadhatja magát. Pihen. Fél óra múlva tárgyalása van. – Fontos, hogy beszéljek vele.

– Sajnálom, Jones professzor. Idıpontot kell kérnie. Mit szólna mondjuk… – Indy! Miben segíthetek? – Pencroft az irodája ajtajában állt. Hatvanas évei közepén járó, kopasz, beteges külsejő férfi volt. Egy botra támaszkodott, úgy nézett ki feketekeretes szemüvege mögül. A vastag lencsék felnagyították szemeit.

– Dr. Pencroft, nagyon kifárasztaná, ha néhány percet rám szánna?

– Már megmondtam Jones professzornak, hogy önnek pihenésre van szüksége… Pencroft legyintett.

– Semmi baj, Rita. Kérem, Indy, jöjjön be. Jöjjön csak beljebb!

Indy nem habozott. Gyorsan Pencroft után lépett, és mielıtt becsukta maga mögött az ajtót, még rámosolygott a titkárnıre. Miss Jenkins összefőzte a mellén a karjait, és rosszallóan megcsóválta a fejét.

Pencroft az íróasztal mögé sántikált, és lezökkent a székébe. Több, mint negyven éven keresztül tanulmányozta az ısembereket, és Victor Bernard után – aki az egyik útja során nyom nélkül eltőnt Guatemalában – a tanszék vezetıje lett.

(13)

egyike volt azoknak a dolgoknak, amikre még emlékezett az amazóniai eseményekbıl – ez is még azelıtt történt, hogy minden emléke ködössé vált volna. Viszont tudta, hogy senki sem hinne neki. Még régi barátja, Marcus Brody is úgy vélekedett, hogy a repülıgép-szerencsétlenség utáni sokk miatt állít ilyen képtelenséget. Brody

javaslatára Indy jobbnak látta, ha senkinek sem meséli el ezt a hihetetlen történetet, így arról sem beszélt, hogy Bernardot az indiánok ölték meg. Azt is elhallgatta, hogy Bernard elıtte még az ı életére tört.

– Kérem, üljön le – mondta Pencroft, és összeráncolt homlokkal a hátizsákra pillantott, amit Indy lassan leeresztett a padlóra. – Nos, mit tehetek önért?

Indy nyelve mintha hirtelen megbénult volna.

– Szóval, Dr. Pencroft… Nem mintha nem szeretném azt, amit csinálok, vagy mintha nem lennék hálás azért, hogy itt taníthatok, de történt valami… Nem is tudom… Úgy értem, nem hiszem, hogy képes vagyok tovább csinálni, és arra gondoltam, hogy esetleg… Szóval arra gondoltam, hogy esetleg kaphatnék alkotószabadságot…

– Alkotószabadság csak a rangidıs professzoroknak jár. Néhány év múlva talán ön is jogot nyerhet rá, de most… – Pencroft megrázta a fejét.

– Valójában nem is alkotószabadságra gondoltam. Legalábbis nem szó szerint erre. Arra céloztam, hogy egy idıre szeretném abbahagyni a tanítást.

Pencroft egyik keze bizonytalanul kotorászni kezdett az asztalon heverı papírok között.

– Érdekes, hogy ön hozza szóba az intézményünkkel való jövıbeni kapcsolatát. Már én is szerettem volna elbeszélgetni önnel errıl.

– Igazán?

– Igen. Tudja, az akadémiai felügyelı bizottság megkérdıjelezte, hogy az ön képesítése megfelelı ahhoz, hogy kelta archeológiát tanítson.

– Micsoda? Hiszen már három éve tanítom!

Pencroft végre megtalálta azt a papírköteget, amit keresett. Szórakozottan átlapozta.

– Az elıélete – mondta. Minden egyes szót külön kihangsúlyozott, mintha attól tartana, hogy a látogatója másként nem értené. – A bizottság szerint ön nem elég képzett egy ilyen feladat elvégzéséhez. Magunk között szólva, szerintem az sem válik éppen elınyére, hogy ön amerikai.

Indy tisztában volt vele, hogy milyen szerencse érte, amikor a Londoni Egyetem alkalmazta. Azt is tudta, hogy az ajánlat szoros összefüggésben áll azzal, hogy Delphiben megtalálta az Omphaloszt, azt a tárgyat, ami – ahogy késıbb rájött – kapcsolatban áll a Stonehenge-dzsel. De ez már mind a múlté. A gyakorlatban

megszerzett tapasztalatai bıségesen ellensúlyozták a kelta archeológiával kapcsolatos formális tanulmányai hiányosságait.

– Nem a képességeim, vagy a képzettségem jelenti a problémát – mondta

Pencroftnak. – Inkább az, hogy szép fokozatosan bepenészedek. Szükségem van egy kis szünetre, hogy valami mással is megpróbálkozzam.

– Hadd fejezzem be – mondta Pencroft. – A bizottság az ön tavalyi kutatását is kritizálta. Mielıtt Dr. Bernard az elmúlt nyáron eltőnt, leadott egy jelentést, amiben igencsak negatívan írja le az ön Tikalban végzett munkáját.

– De ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy hogyan tanítom a kelta történelmet! – Indy a legszívesebben mindent elmondott volna Bernardról, de visszafogta magát.

– Ez is a probléma része. Az a tény, hogy elfogadta Dr. Bernard ajánlatát, és elment Tikalba, azt mutatja, hogy ön nem a kelta archeológiára koncentrál. Most pedig azt mondja, hogy úgy érzi, bepenészedik…

(14)

Pencroft megköszörülte a torkát.

– Ha tehetek egy megjegyzést… Szerintem az ön jelenlegi érzései kapcsolatban vannak azzal, ami múlt nyáron Amazóniában Deirdre Campbellel történt.

– Részben.

Az öreg professzor komolyan bólintott.

– Tudja, Deirdre anyja nagyon jó barátom volt. Engem is mélyen megviselt az elvesztése, így természetesen megértem az érzéseit. Ezeket a körülményeket sem hagytam figyelmen kívül.

Indy nem akart errıl beszélni Pencrofttal, és nem értékelte túlságosan a professzor erıtlen vigasztalási kísérletét. Szeretett volna a tárgyra térni.

– Bizonyára emlékszik rá, hogy az ıszi szemeszter kezdetén felajánlottam önnek, hogy vonuljon alkotószabadságra, és fordítsa le azokat a bizonyos, Krisztus elıtti második századból származó goidel kéziratokat.

– Emlékszem. – A goidel a kelta egyik dialektusa volt, és bár Indy meglehetısen jól ismerte a nyelvet, messze volt attól, hogy szakértıje legyen. Akkoriban azonban nem ilyesfajta kihívásra vágyott – és ez most sem volt másképp.

– Azért tettem azt az ajánlatot, mert arra gondoltam, hogy a nyári szerencsétlen események után valószínőleg el kívánja kerülni a tanítással együttjáró nyomást.

– Tudom.

Pencroft összefőzte a mellén a karjait.

– Nos, még egy lehetıséget adok. Újra felkínálom, hogy dolgozzon azokon a kéziratokon. Biztos vagyok benne, hogy a nyár folyamán lenyugszik egy kicsit. İsz körül azután megvizsgáljuk, mennyit haladt, és megbeszéljük a továbbiakat.

– Köszönöm az ajánlatát, Dr. Pencroft, de ahogy ezt már a múltkor is

megmondtam, szerintem erre a feladatra vannak nálam sokkal megfelelıbb emberek is. Tudja, én valami ásatásban gondolkodom. Most arra van szükségem, hogy egy idıre elmenjek innen.

– A fordítás nem mindig unalmas, szobatudósoknak való feladat – mondta Pencroft feddı hangon. – Itt van például Sir Henry Rawlinson. Fél kézzel egy sziklába

kapaszkodott, a másik kezében pedig a babiloni ékírások egy példányát tartotta. Ha megcsúszott volna a keze, bizonyára lezuhant, és meghalt volna.

– Ám a goidel szöveg, amirıl ön beszél, most odalent, a könyvtárban van. – Tehát visszautasítja az ajánlatomat?

Indy egy pillanatra elgondolkodott. Megértette, hogy milyen következményekkel fog járni, ha igent mond.

– Azt hiszem, igen. El kell mennem innen. Pencroft bólintott.

– Akkor gondolom megérti, hogy a szemeszter végén megszőnik az egyetemmel való kapcsolata.

2.

KILÁTÁSOK

Chaucer idején London csupán egy római fallal körülvett, egy négyzetmérföldes település volt. A régi város körül hamar gyökeret vertek más falvak is – például Chelsea, Mayfair, Marylebone, Soho, és Bloomsbury –, és így a település fokozatosan egymásba érı faluk halmazává vált. Hampstead körül volt a legtöbb szabad terület, és itt volt London környékének legmagasabb pontja, amit most Parlament hegyként

(15)

ismerünk.

Pencroft irodájából Indy egyenesen a Hampstead Heath-be, az egykori falu óriási parkjába ment. Keresztülvágott a réteken, a fenyıligeteken, magába szívta a

környezetet, és felélénkült, hogy távol került a tantermektıl, a diákjaitól, és a kollegáitól. Amikor a Parlament hegyhez ért, elkezdett felfelé mászni. Hegymászás közben igyekezett megszabadulni csalódottságától, és megpróbálta kitisztítani a fejét. Tudta, hogy hamarosan elé fog tárulni a város látképe – és talán a saját életét is át tudja majd tekinteni.

Amikor felért a csúcsra, lenézett a teraszos kúriákkal és lakóháztömbökkel

szegélyezett kanyargós utcákra. Némelyik vörös téglából épült, mások fehér stukkósak voltak; a legtöbb falát borostyán és magyal borította. Indy megkereste a Wentworth Place-t, ahol John Keats megírta az Óda a görög vázához-t, az Óda Pszüchéhez-t, az

İszhöz-t, meg egy sor más verset. Indy felnézett a távoli toronysisakokra, az

épületekre, és rádöbbent, hogy most valahogy másnak látja Londont. Nemcsak fentrıl nézte a várost, valahogy múlt idıben gondolt rá. Életének Angliában töltött idıszaka a végéhez közeledett – olyan volt, mint egy könyv zárófejezete. Tudta, hogy hiányozni fognak neki a szereplık meg a helyszínek, de már kész volt rá, hogy tovább induljon. Nyár elején el fogja hagyni a várost, és ısszel már nem tér vissza.

Leült, hogy megpihenjen, és elıhúzta a zsebébıl Shannon levelét. Jack másfél évvel korábban, az apja halálát követıen visszaköltözött Chicagóba. Indy nem ismerte a részleteket, de abból a kevésbıl, amit a barátja elmondott neki, arra következtetett, hogy az öreg Shannon nem természetes halállal halt meg, és nem is balesetben

vesztette életét. Shannon családja jó mélyen benne volt a gengszter-ügyletekben. Ilyen helyzetben egy halálos lövés benne van a pakliban.

Indy többször írt Shannonnak, de alig néhány levelet kapott tıle. Ez, amit most a kezében tartott, az elsı volt azóta, hogy Deirdre halála után megkapta Shannon részvétnyilvánítását. Shannon akkor nem sokat írt arról, hogy mit csinál Chicagóban. Csak annyit említett, hogy rendszeresen játszik egy South Side-i mulató

dzsesszegyüttesében.

Indy kinyitotta a borítékot, és szétbontotta a levelet. Május másodikán kelt. Gyorsan olvasni kezdte.

Kedves Indy!

Ne haragudj, hogy ilyen rossz levélíró vagyok. Erre nincs bocsánat. Túlságosan elfoglal a zene, meg pár más dolog. Most hetente öt este játszom a Fészekben, a Thirty-fifth és a State sarkán. Látnod kellene, hogy Chicago most milyen! Az egész város a dzsesszben és a bluesban él. Szinte már azt lehet rá mondani, hogy lenyőgözı. Habár egy kicsit már túlzásnak is lehetne nevezni ezt az egészet.

Ahogy az elıbb írtam, látnod kellene. A baj csak az, hogy a családok egyre kegyetlenebbé válnak. Amióta Apát megölték, egy meglehetısen bizonytalan

fegyverszünet volt érvényben. Én mindent megtettem, hogy kimaradjak a buliból, de Apa nélkül ez már egyre nehezebb. A Shannon fivérek egyike vagyok, és a Shannonok benne vannak az Üzletben.

Nem is tudom, hogy miért mondom el neked mindezt. Tekints rá úgy, mintha gyónnék. Rázós út, amin járnom kell. Annyira rázós, hogy Magasabb Helyrıl kellett segítséget kérnem – remélem érted, mire gondolok. Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretném, nagyon hamar el kell tőnnöm innét. Lehet, hogy nemsokára bekopogok az ajtódon. Ez most figyelmeztetés volt! Ha-ha.

(16)

Lehet, hogy én hamarabb fogok bekopogni a te ajtódon, gondolta Indy. Nem is tartotta rossznak az ötletet. Visszatérni Chicagóba – ez is egy volt a lehetıségei közül.

Az elmúlt télen Dublinban részt vett egy, a kelta archeológiával foglalkozó kongresszuson, és felolvasta a kelták New England-re gyakorolt hatásáról írt dolgozatát. A Massachusettsben és Vermontban fellelt, kıbe vésett feliratokra

összpontosított; ezeket hasonlította össze a Nagy Britanniában megtalált bizonyítottan kelta eredető írásokkal. Nem akart következtetéseket levonni, egyszerően csak azt szerette volna, ha a keltákkal foglalkozó tudósok érdeklıdését felkeltik a korábban figyelmen kívül hagyott tények. A konferencián Angus O'Malley, a Chicago Egyetem archeológiái tanszékének elnöke is elıadást tartott. O'Malleyt annyira lenyőgözte Indy tanulmánya, hogy felajánlotta neki, ha valamikor visszatér Chicagóba, és kelta

archeológiát akar tanítani, állást fog biztosítani neki.

Indy nem sokat foglalkozott ezzel az ajánlattal. Egészen eddig. Mindig tudta, hogy egyszer vissza fog térni az Államokba, csakhogy egészen mostanáig fogalma sem volt róla, hogy mikor. Most azonban elgondolkodott rajta: talán még nem késı, hogy csatlakozzon az egyetem valamelyik nyári ásatásához. Talán ezt követıen ısszel már munkába is állhatna. A terv nem volt rossz, és különben is, jó lenne újra látni

Shannont. Nem lenne rossz megtudni, miféle Magasabb Helyrıl kért segítséget. Indy tudta, hogy Shannon nem valami vallással kapcsolatos dologra gondolt. Jack nem volt hívı típus. De akkor vajon mire célzott?

Minél tovább törte a fejét, annál bizonyosabbá vált a számára, hogy készen áll a visszatérésre. Nem lenne rossz újra Chicagóban élni. Talán még egy barátnıt is találhatna odaát…

Gondosan összehajtogatta a levelet, visszadugta a borítékjába, majd a zsebébe. Az égen sőrő, sötét felhık gyülekeztek. A város látképe elszürkült és ködössé vált.

Ideje hazamenni, gondolta. Évek óta elıször fordult elı, hogy Chicago jelentette számára az otthont.

Jack Shannon a Fészek mögötti sikátor egyik kormos téglafalának támaszkodott. Ahogy eldübörgött mellette a teherautó, az órájára nézett. Hajnali három óra múlt két perccel. A Fészek már bezárt, de a nap legfontosabb üzletének lebonyolítása még csak most vette kezdetét.

A sikátorban, de a mellékutcában sem volt sem-. mi gyanús mozgás. Shannon remélte, hogy a klub hátsó ajtajánál várakozó emberek felkészültek a rakodásra. Szerette volna, ha a teherautó maximum öt perc múlva eltőnik a közelbıl. Shannon mögött néhány lábnyival a szervezet egy másik tagja kuporgott, a sikátor árnyai közé rejtızve pedig két másik férfi várakozott. A sikátor túlsó végében Shannon fivére, Harry, meg három embere ırizte a bejáratot. Valamennyien egy-egy géppisztolyt szorítottak az oldalukhoz – és valamennyien készen álltak rá, hogy használják a fegyverüket. A mulató piautánpótlásának lepakolása nem volt rutin feladat. A zsaruk ugyan nem jelentettek veszélyt – már mindet lefizették –, viszont a területen ténykedı konkurencia mindig problémát jelentett. Különösen mostanában, amikor a helyzet már nem is lehetett volna forróbb.

Shannon, hogy megırizze a nyugalmát, arra a nıre gondolta, akivel az este folyamán, a klubba érkezése elıtt találkozott. Katrinának hívták, és a neve remekül illett az egyéniségéhez. Azonnal beleszeretett, és már alig várta, hogy újra láthassa. Már hosszú, nagyon hosszú ideje nem találkozott olyan nıvel, aki ekkora hatást gyakorolt volna rá.

Talán azért volt ez így, mert Katrina annyira különbözött azoktól a nıktıl, akiket a klubban általában látott. Azoknak a nıknek rövid volt a hajuk, bı, rojtos ruhát

viseltek, és gyöngysorokat aggattak magukra. Azok a nık hivalkodva szívták a cigarettájukat, villogtatták a fogaikat, aranyköpésekkel szórakoztatták a társaságukat,

(17)

és töményét ittak, miközben a táncparketten viki-viki-vaki-vúztak. Nem volt ezzel semmi baj, de Shannon annyit volt már ilyen csitrik között, hogy idınként elképzelt magának, hogy egy olyan visszafogott, viktoriánus típusú nıt, aki hamarabb ájul a karjai közé, semmint cigarettafüst-felhıket eregessen a bárpult fölé.

Szóval, találkozott Katrinával. A nı selymes, szıke haja a háta közepéig ért – már amikor nem fonta össze, és nem tőzte fel. Konzervatív ruhát viselt, magas nyakú blúzt, és hosszú szoknyát, mégsem tőnt prődnek. Nyíltan üdvözölte Shannont, és miközben a férfi megfogta puha kezét, kék szemével kíváncsian végigmérte.

Ám Shannon a templomban találkozott Katrinával – közvetlenül a hittanórája elıtt –, és az ilyen helyeken nem könnyő szorosabb ismeretséget kezdeményezni. Katrina beszélt Shannonnak az apjáról, akinek éppen akkor volt találkozója a tiszteletessel. Elmondta, hogy az apja néhány nap múlva elıadást fog tartani a templomban, és hogy expedíciót terveznek: el akarnak menni Törökországba, hogy megkeressék Noé bárkáját.

Shannont annyira lenyőgözte a lány külseje, hogy alig hallotta, amit Katrina

mondott. Amikor azután feltett egypár kérdést, nehogy abbamaradjon a beszélgetésük, Katrina megrázta a fejét, és felnevetett.

– De hiszen az elıbb már ezt is elmondtam! Figyel maga egyáltalán? – Jobban nem is figyelhetnék – felelte Shannon.

Nem sokkal késıbb a tiszteletes és Katrina apja kilépett a pap irodájából. A lány félénken elmosolyodott, és elébük sietett.

Katrina már valószínőleg rég az ágyában feküdt, és mélyen aludt, amikor Shannon a sikátorban álldogált, a géppisztolyát szorongatta, és várta mi fog történni. Majdnem felnevetett, amikor rádöbbent, milyen ellentmondásos dolgok vannak az életében. Csakhogy nem volt ebben semmi vicces.

– Hé, nézd! – Richie, a hátul álló, nagydarab fickó megbökte Shannont. – Látom.

Egy fekete Packard gördült végig lassan a mellékutcán, a sikátor felé. A következı pillanatban a teherautó felpörgette a motorját, és elindult a klub hátsó ajtajától. A Packard elállta az útját.

– Ó, a francba! – mormolta Shannon maga elé.

A Packard már majdnem megállt. A teherautó egyre jobban felgyorsított. Shannon elkattintotta a fegyvere biztonsági reteszét. Az ujja idegesen a ravaszra simult. A Packard sofırje meglátta a teherautót. Shannon felemelte a fegyverét. Arra számított, hogy a kocsiban ülık letekerik az egyik ablakot. Ám a Packard elgurult mellettük, és éppen akkor húzódott a járda mellé, amikor a teherautó kirobogott a sikátorból, lezökkent a járdaszegélyrıl, és elfordult az automobiltól.

Kivágódott a Packard két ajtaja, és két hosszú, fekete kabátot viselı, kalapos férfi szállt ki belıle. Shannon megmozdította a fegyverét – arra számított, hogy a hosszú kabátok alól mindjárt elıbukkannak a géppisztolyok.

– Ne lıj! – mondta Richie hangosan. – Ez Benny Boy. – Mi a francot keres ez itt?

– Na mit gondolsz? Hé, Benny!

Az egyik férfi megfordult, és egy pillanatra összehúzta magát, azután

elmosolyodott, és megemelte a kalapját. Hátrabrillantinozott haját középen választotta el; vékony bajuszkát viselt.

– Hogy vagy, Richie? Te is feljössz, hogy beakaszd a huncutkádat? Gyere! Hát persze, gondolta Shannon, és végül ellazította a fegyvert markoló kezét. A szomszédos bordély egész éjjel üzemel…

(18)

3.

A FÉSZEK

Három héttel késıbb Chicago

Ahogy a vonat behúzott a Jackson és Canal Street keresztezıdésében, Chicago belvárosában levı Union Pályaudvarra, Indy kinézett a hullámzó tömegre. A peron olyan volt, akár egy hatalmas színpad, ahol mindenki szerepet játszott egy kezdet és vég nélküli, értelmetlen színdarabban. Mindenki egyszerre beszélt; idınként egy-egy ember pár másodpercre kirítt a többi közül, de azután visszasüllyedt a többi színész közé, a masszába. A város bizonyos értelemben a peron folytatása, gondolta Indy. Persze sokkal bonyolultabb, és szó szerint több ezer jelenetet játszanak benne – és mindet egyszerre. Bármerre is ment az ember, unos-untalan csillagokba és

statisztatömegekbe ütközött. Chicago egyetlen zajos színház volt, ahol a dialógusokat idırıl-idıre megszakította a géppisztolyok staccato tüzelése, a vágóhidakra terelt marhák bıgése, vagy az iparnegyedek recsegı sivítozása. Chicago harmonikus volt és diszharmonikus; az épületei között folyamatosan játszott színdarab pedig egyszerre volt tragédia és komédia.

Amikor itt élt, Indy sohasem gondolt így a városra, de most, hogy nyolc éve nem töltött itt el egyetlen éjszakát sem, idegennek, kívülállónak érezte magát. Már nem tartozott ide. Szerep nélküli színész volt ebben a színházban. Legalábbis egyelıre, gondolta, miközben leszállt a vonatról.

Kilenc napot töltött a tengeren, azután három napon keresztül vonatozott. Késı délutánra járt, és fáradt, megviselt volt. Elhatározta, hogy keres egy szállodát a pályaudvar közelében, és pihen egy keveset. Sétált néhány háztömbnyit, és

egyszercsak a Sixth meg a Michigan sarkán, a Blackstone elıtt találta magát. Híres, drága szálloda volt. Indy még sohasem szállt meg itt – még csak gondolni se mert ilyesmire. Általában csak a nem chicagói gazdag emberek vettek ki itt szobát.

– Átvehetem a csomagjait, uram? – kérdezte az ajtónálló. Fiatal néger volt. Tábornoki egyenruhát viselt, de alig volt magasabb öt lábnál.

– A csomagjaimat? Ó, nem, köszönöm. Nem hiszem, hogy itt fogok megszállni. – Miért nem? Talán nem találja elég jónak a szállodánkat?

Indy felnevetett.

– Semmi bajom a szállodájukkal. A tárcámmal annál inkább.

– Hát ez a gond? De miért nem kényezteti el magát egy kicsit, és miért nem marad legalább egy éjszakát? Nem fogja megbánni.

– Úgy beszél, mintha jutalékot kapna a forgalom után.

– Nem, de nem is akarok egész életemben itt dolgozni – felelte az ajtónálló. – Be akarok kerülni a portára.

– Remekül végezné a feladatát. – Tehát? Megszáll a Blackstone-ban? – Bárcsak megtehetném!

– Mondok én magának valamit. Tudok szerezni egy lakosztályt, és csak egy egyágyas szoba bérét kell kifizetnie. Ehhez mit szól?

– Nincs szükségem lakosztályra, és különben is, miért tenné meg nekem? – Hogy miért? Mert tudom, hogy meg tudom tenni, és mert látom, hogy maga olyan pasas, aki hasznot húzhat az én diszkrét információimból. Ha érti, mire gondolok…

(19)

Mi a fene, gondolta Indy. Az ötlet nem is volt túl rossz. Végkielégítésként megkapta kéthavi átlagbérét. Amíg talál magának valami olcsóbb szállást, igazán eltölthet itt egy-két napot.

– Rendben. Meggyızött.

– Pompás! A nevem Frankie. Ha bármire szüksége van, csak szóljon.

Frankie kinyitotta az ajtót. Indy mozdulatlanná merevedett. Az eleganciától szó szerint elállt a lélegzete. A lába vastag szınyegbe süppedt, a mennyezeten tömör, díszes, karos csillárok ragyogtak. A falakat drága falambéria fedte, itt-ott finom márványszobrok álltak.

Indy a recepciós pulthoz ment, és szobát kért. A portás elmosolyodott, és közölte, hogy már csak egyetlen szabad szobájuk van, az elsı emeleten egy egyágyas.

– Egyágyas? – kérdezte Indy.

A portás meghökkenve nézett vissza rá. – Egyedül van, vagy nem?

– De igen.

Pár perccel késıbb a portás ellépett Indy elıl, hogy elhozza a szoba kulcsait. Amikor visszatért, idegesnek látszott.

– Sajnálom, Mr. Jones, van egy kis problémánk. A szoba, amit adtam önnek, már foglalt. Az egyik vendégünk néhány perccel ezelıtt úgy döntött, hogy még egy éjszakát marad. Sajnálom, de a többi szobánk is foglalt… Kivéve talán egyet. De az egy saroklakosztály.

Indy felnevetett. Elıször bámulatba ejtette, hogy Frankie elıre tudta, hogy mi fog történni, azután rádöbbent, hogy a portás semmiféle árengedményt nem kínált fel neki.

– Azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Máshol kell megszállnom. A portás csalódottnak tőnt.

– Kérem várjon egy percet! Eltőnt egy irodában.

Indy a középkorú, prémekbe és ékszerekbe csomagolt nıre nézett, aki egy uszkárral vonult el mellette. A nı mögött két lépéssel egy frakkos-cilinderes férfi lépkedett. A kezében egy oroszlánfejet formázó aranygombos sétapálcát tartott. Indy elmélázott, hogy a pár vajon milyen esti mulatságra öltözött így ki.

– Mr. Jones, beszéltem az igazgatóval. Megkapja a lakosztályt, mégpedig egy egyágyas szoba áráért. És elnézését kérjük a kis kavarodásért.

– Semmi baj. – Az ilyen kavarodásokat hamar meg tudnám szokni, gondolta. – Segítek felvinni a csomagjait, uram. – Frankie megint Indy mellé lépett. – Kösz. Honnan tudta elıre, hogy mi fog történni?

Frankie felnevetett.

– Ha az ember az ajtónál dolgozik, meghall ezt-azt. Sok mindent.

– Akkor most miért nincs az ajtónál? – kérdezte Indy, miközben a liftre vártak. – Most magának segítek.

Képzelem, gondolta Indy, és eltőnıdött, mennyi aprópénz van nála. Nemsokára fizetnie kell Frankie-nak a szolgálataiért. Chicago nem változott. Itt a polgármestertıl kezdve a szállodai ajtónállókig mindenkinek megvan a saját kis üzlete.

Pár perccel késıbb Indy már a makulátlanul tiszta, két hatalmas franciaággyal berendezett saroklakosztályban állt. Több borravalót adott Frankie-nek, mint amennyi pénzt eredetileg szállásra szánt, de nem érdekelte különösebben. Már örült, hogy a kölyök meggyızte, hogy ebben a hotelban szálljon meg; magától sohasem határozott volna így. Végigheveredett az egyik ágyon, és néhány perccel késıbb már mélyen aludt.

(20)

hosszú, szıke haját fésülgetve a három emelettel lejjebb, az utcán járkáló embereket figyelte. Nem szerette Chicagót. San Franciscoi sokkal jobban kedvelte – az elmúlt hat évben az a város volt az otthona, a Chicagóban szerzett élményeit ráadásul a figyelı ember is megkeserítette.

Szórakozottan végighúzta az ujjait a bársonydrapérián, és összehúzta a lábujjait a vastag szınyegen. Huszonnégy éves volt, de még sohasem lakott ilyen

luxuskörülmények között. Hercegnınek érezte magát, de közben rabnak is. Tudta, hogy az az ember most is figyeli. Vár. İ és az apja ki sem tehették a lábukat anélkül, hogy észre ne vette volna ıket. Látták, ahogy ott áll az egyik kapualjban, azután látták, ahogy befordul egy sarkon, és újra megjelenik, de most már elıttük. És várt. És figyelt. Katrina nem tudta, hogy csinálja. Az apja már kezdte azt hinni, hogy maga az ördög szegıdött a nyomukba – és Katrina nem nevette ki.

Talán hiba volt átjönni Chicagóba. De ha ez így van, akkor talán minden hiba volt, amit tettek… De nem engedhette meg, hogy az ilyen gondolatok a hatalmukba

kerítsék. Hinnie kellett, hogy helyes, amit tesz, és hogy minden rendbe fog jönni. Elfordult az ablaktól, és bekopogott az apja ajtaján. Vacsoraidı volt, és biztos volt benne, hogy mindent jobb színben fog látni, miután evett valamit. Hinni akarta, hogy így lesz. Szüksége volt rá, hogy ezt higgye.

Amikor Indy felébredt, egyre csak ugyanaz a mondat pörgött az agyában.

… D mint duir… D mint diur… D mint Duir… D… D… D…

– Jól van, jól van – mormolta álmában.

Már két hete elhagyta Londont meg az egyetemet, de a kelta tananyag-részletei még mindig ott motoszkáltak a fejében. Pislogva kinyitotta a szemeit, és körülnézett. Odakint már sötét volt, de a széthúzott függönyök között beragyogott az utca fénye. Még mindig fáradtnak érezte magát, és a legszívesebben megfordult, és visszaaludt volna. Ám ehelyett megkereste az ágy melletti lámpa kapcsolóját, és rántott egyet a láncocskán.

A rádióhoz lépett, eltekerte a gombot, és visszafeküdt. Várt, hallgatta, ahogy bemondják a pontos idıt, és azon tőnıdött, hogy mit csináljon. Nem sok kedve volt elmenni. Shannonnal holnap is találkozhat. A rádióbemondó felolvasta a híreket. Indy felfigyelt az egyik hír végére: a szövetségi nyomozók nagy mennyiségő italra

bukkantak egy raktárházban, Cicero – egy Chicago melletti városka – központjától egy háztömbnyire. A bemondó átváltott a nemzetközi események taglalására.

– Már két és fél hét telt el azóta, hogy Charles Lindbergh megtette történelmi jelentıségő repülıútját New York és Párizs között, de még mindig hallunk újabb részleteket arról, hogy milyen volt ez a hosszú és magányos légi utazás. Többen eltőnıdtünk azon, hogyan tudott Lindbergh harminchárom és fél órán át ébren

maradni. Most erre is megkaptuk az érdekes választ. A Lindbergh család egyik barátja állítása szerint a pilóta többször is említést tett arról, hogy idınként úgy érezte, nincs egyedül a gépén. Rajta kívül volt még valaki a fülkében. Egy láthatatlan lény, aki irányította, és aki segített neki ébren maradni…

Indy átlendítette a lábait az ágy széle fölött. A bemondó tovább locsogott. Indy felhívta a szobaszolgálatot, rendelt egy steak-et vacsorára, majd átment a zuhanyzóba. Ha Lindbergh ébren tudott maradni míg átrepülte az Atlanti Óceánt, akkor ı sem fogja átaludni az estét, és találkozni fog régi barátjával.

Fél tízre megvacsorázott, felöltözött, és indulásra készen állt. Ahogy kilépett a forgóajtón, egy taxi gördült a szálloda elé. Indy beszállt, és elhelyezkedett a hátsó ülésen.

– Vigyen le a Thirty-fifth és a State sarkára.

(21)

– Biztos benne, hogy éppen oda akar menni, uram? – Még mindig játsszák a dzsesszt odalent, nem?

– De igen, uram. Azt játsszák – felelte a sofır, és elindult.

A State Street környékét a Bőn Kerületeként ismerték, de azt is mindenki tudta róla, hogy ez a negyed ad otthont a legtöbb Chicagóban játszó dzsessz zenekarnak. A négerek csak néhány háztömbnyire laktak az ír, a litván, és a lengyel kolóniáktól, amik körülölelték a közeli raktárakat és vágóhídi istállótelepeket.

Ahogy a taxi végigdöngetett a forgalmas utcán, Indy kinézett az ablakon. Az egyetemi évek óta nem járt errefelé. Akkoriban Shannonnal együtt számtalan éjszakát eltöltött a környékbeli „fekete és barna” klubokban, ahogy azokat a helyeket hívták, ahová a sokfajú hallgatóság a dzsessz miatt járt. Ezek a kiruccanásaik általában az örömzenés bulikon értek véget, amiken Shannonnak alkalma nyílt rá, hogy

pisztonosként együtt játszhasson a valódi dzsesszmuzsikusokkal.

A dzsesszt – vagyis legalábbis az eredeti zene felhígított változatát – azóta már egész Chicagóban elfogadták. Nemrég már elkészült az elsı film is, amiben a

színészek valóban beszéltek; Dzsessz-énekes volt a címe, és Al Jolson játszotta benne a fıszerepet. Ez volt a Dzsessz Kor, a Dübörgı Húszas Évek.

A járdákon tömeg nyüzsgött, és Indy hallotta a klubokból kiszőrıdı zenét. Ahogy közeledtek a Thrity-fifth-hez, meglátta az ismerıs kabarékat: az Álomföld Cafét, az Édenkertet, az Elite No.2.-t, és a LaFerenciát. Azután felfedezte a New Monogram Theatre-t, mellette pedig azt az épületet, amit. keresett. A homlokzatán egy

megvilágított táblán a FÉSZEK szó díszelgett, a bejárata fölött pedig vörös lámpák izzottak.

– Itt jó. Idejöttem.

– Érezze jól magát a Fészekben – mondta taxisofır, amikor Indy kifizette a viteldíjat. – De legyen óvatos. Odabent bármi megtörténhet.

Indy keresztülment az úttesten, és elindult a mulató felé. Ahogy közeledett hozzá, két rendır bámult rá.

– Az emeletre – mondta az egyikük.

– A mulató az emeleten van? – kérdezte Indy. – Magának igen – felelte a zsaru.

Indy elıször nem értette a dolgot, de azután rájött, hogy a rendırök arra

figyelmeztetik, hogy a fehéreknek az elsı emeleti helyiségbe kell menniük. Belépett egy kis fülkébe, és már éppen elindult felfelé a lépcsın, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és egy néger pár sétált el mellette. Indy meghallotta a zongoraszót, és egy

másodpercre megpillantotta a félhomályba burkolózó, zsúfolt mulatót, a kis asztalokat, a rájuk állított gyertyákat, a zöld és vörös lámpákkal megvilágított

színpadot, a táncparkettet, a füstködöt. Úgy döntött, próbát tesz, magára tudja-e vonni Shannon figyelmét.

Belépett a kapun, de azonnal elıtte termett egy nagydarab, öltönyös néger, és a lépcsıre mutatott.

– Rengeteg hely van odafönt, uram.

– Köszönöm. Jack Shannont keresem. A pisztonost. A fickó végigmérte Indyt.

– Odafentrıl is jól láthatja. Mr. Shannon a színpadon van. Indy az ajtónálló kezébe nyomott két bankót.

– Mondja meg neki, hogy Indy van itt, Londonból. Odafönt leszek. A férfi bólintott.

– Majd meglátjuk, érdekli-e.

Az emeleti helyiség tulajdonképpen egy patkó alakú, korláttal övezett erkély volt. Indy elhaladt egy sor foglalt asztal mellett, de végül talált egy szabadot. Jól lehetett

(22)

látni mellıle a színpadot. Leült. Bár a mulató jellege erısen hasonlított a párizsi bohém boite-kre, az emeleten összegyőlt közönség tagjai sötét öltönyt, és mélyen a szemükbe húzott kalapot viseltek, és nem nyúlott szvettert, meg vagányul félrecsapott sapkát. De a Szeles Városban talán éppen a gengszteröltözék volt a legújabb ırület. És a nık…! Csitriruhát hordott mind: rövid szoknyát, hosszú gyöngysorokat, a lábukra pedig nyitott kalucsnicipıt húztak.

Indy a mulatt pincérnınél rendelt egy Coca-Colát, és ahogy meghallotta a

dzsesszdobos laza pörgetését, meg Shannon pisztonjának ismerıs hangját, a színpad felé fordult. Shannon nem sokat változott a legutolsó találkozásuk óta. Még mindig megvolt a kecskeszakálla, vörös haja pedig éppen olyan kócos volt, mint mindig. A fıiskolán Shannon hat láb két hüvelyk magas, és száznegyven font súlyú volt. Indy úgy látta, egyetlen dekát sem szedett magára, és az alakja ugyanolyan szikár maradt, mint volt.

A harmadik szám végén, amikor a taps elcsendesedett, Shannon a mikrofonhoz hajolt.

– Köszönöm. Ez volt a „Felsı tízezer rag”, amit nem más, mint King Joe Oliver szerzett.

Oldalt fordította a fejét, és a pisztonját mutatópálcaként használva rábökött a zenekar tagjaira.

– Zongorán ma este egy régi barátom, Mr. Willie „Oroszlán” Smith játszik. Nagy tapsot kérek neki! – Amikor az üdvrivalgás elcsendesedett, Shannon folytatta. – A dobosunk egyenesen New Yorkból, a híres Ritmus Klubból érkezett. Üdvözöljük Sonny Greert! Még egy számot eljátszunk, azután egy kis szünetet tartunk. Amikor visszajövünk, Oroszlán pár barátja is beszáll a zenélésbe.

Shannon a szemei elé tartotta a kezét.

– Odafent vagy, Jones? Ma este köztünk van az egyik legjobb barátom is. İ nem fog fellépni a színpadra. Nem zenész, árokásással foglalkozik, és éppen most érkezett meg Londonból.

Indy felnevetett, Shannon pedig az ajkaihoz emelte a pisztonját. A banda belekezdett egy lüktetı ritmusú zeneszámba. A táncparkett hamar megtelt. Indy hátradılt a székében, és hagyta, hogy átáramoljon rajta a zene. A valódi dzsessz a nyers érzelmek hangja volt, a balszerencséé és a jósorsé. Indy az emeleti helyiség asztalainál ülı emberekre nézett, és a lent, a parketten táncolókra pillantott, akik úgy mozogtak, mintha maguk is a mősor szereplıi lennének. Az erkélyen is akadtak, akik az ujjaikkal csettintgettek a szinkópált ritmusra, mások csendesen szemlélıdtek – a legtöbb fehér számára, aki bemerészkedett erre a környékre, ennyi elég is volt.

Pár perccel késıbb a zenekar szünetet tartott. Shannon a homlokát egy kendıvel törölgetve felkapaszkodott a lépcsın. Ahogy Indy asztala felé tartott, néhányszor biccentett, elmosolyodott, és meg-megállt, hogy váltson pár szót a klub patrónusaival. Amikor az asztalához ért, Indy felállt. Kezet fogtak, és vállon veregették egymást.

– Szóval tényleg itt vagy – mondta Shannon. – Megkaptam a telegramodat, de alig hittem a szememnek.

– Én magam sem nagyon tudom elhinni – felelte Indy, miután leültek. – Olyan, mint egy álom.

– Hát, ez nem az Álomföld. Az is ebben az utcában van csak egy kicsit lejjebb. Itt nem szabad álmodozni.

Indy felnevetett, és egy pillanatra az agyába villant az álma. D, mint duir… D, mint

duir. Valami olyasmivel volt kapcsolatban, amit a dzsungelben vesztett el. Bármi is

történt ott vele, olyan volt, akár egy álom. Egy álom, amit mélyen eltemetve még mindig magában hordoz.

(23)

– Körülbelül erre számítottam.

– Pedig még a sztori felét se ismered, Indy. Nekem elhiheted. – Ezt meg hogy érted?

– Tudod, ez az egész a mienk. – A tiétek?

– Az enyém, meg a testvéreimé. Kire gondoltál? Amolyan csendestársak vagyunk. Az igazgató néger…

– Tényleg? Akkor nem értem, hogy a fehérek miért nem mehetnek le a földszintre – mondta Indy. – Annakidején, amikor még idejártunk, hogy dzsesszt hallgassunk, éppen te voltál ellene az ilyesminek…

– Tudom! Tudom. De rákényszerültem, hogy egyezséget kössek a testvéreimmel. Tudod, ha összekeverjük a dolgokat, magunkra, vagyis erre a helyre tereljük a figyelmet. Erre pedig semmi szükségünk. Éppen elég bajunk van éneikül is.

A pincér nı egy pohár szódát tett Shannon elé, Indynek pedig kihozta a második Coke-ot. Shannon a kabátzsebébe nyúlt, és elıhúzott egy laposüveget.

– Gin? – kérdezte Indy.

– Látom, te nem sokat változtál – bökött Shannon Indy üdítıjére, miközben gint töltött a szódájához. – Ó, Indy, ha tudnád, hogy milyen itt az élet!

– Azt hiszem, közelebb kerültél a fivéreidhez – mondta Indy, hogy kihúzza végre Shannonból, mennyire keveredett bele a család „üzleteibe”.

– Nem erre gondoltam, de igen… Közelebb kerültem a családomhoz. Úgy is mondhatnánk, hogy kénytelen voltam.

Indy tudta, hogy Shannon beköltözött a családja házába, ahol az anyjával, az egyik bátyjával, annak feleségével, meg seregnyi gyerekével élt együtt.

– Még mindig odahaza laksz?

– Ennek is megvannak a maga elınyei. – Shannon beletúrt sőrő, bozontos hajába. – Szeretnélek meghívni hozzánk, de azt hiszem… Nem lenne valami jó ötlet.

– Semmi baj. Már kivettem egy szobát. A Blackstone Hotelban szálltam meg. – A legkevésbé arra vágyott, hogy egy már amúgy is túlzsúfolt házban lakjon.

– Ezt nem mondod komolyan! Hoover is mindig ott szállt meg, amikor a városban volt.

– Megértem. Elég szép hely, bár az ára miatt csak néhány éjszakát maradhatok. – Meddig akarsz itt maradni?

– Nem tudom. Sok mindentıl függ. Megpróbálok tanárként elhelyezkedni a régi alma materünkben. Na, mit szólsz?

Shannon meglepıdött.

– És mi van a londoni munkáddal? – Már nincs munkám Londonban. – Felmondtál?

– Úgy is mondhatjuk. Nem bírtam tovább. Kikészültem. A vége felé állandóan Deirdrét láttam, ahogy átsétál az udvaron. Persze nem ı volt az, csak valaki, aki hasonlított rá.

– Átkozottul sajnálom, ami vele történt – mondta Shannon. – Tudom, hogy nem voltatok mindig jóban, de már az elején éreztem, hogy ı a neked való nı.

– Igen, ı volt az. Éppen ez a probléma. De már vége, és túl kell tennem magam a dolgon.

– Hát, szóval örülök, hogy visszajöttél, de egy kicsit meglep, hogy az egyetemen akarsz tanítani. Furcsa, hogy erre készülsz azután, hogy úgy összekaptál Mulhouse-zal a Honszerzı Atyák Napján.

Indy legyintett.

(24)

– Az. De ha visszamehetnél abba az idıbe, megint felakasztanád azokat a bábukat? Indy elıkotorta a memóriájából az emléket. Valamikor nagyon régen Shannon segítségével felakasztotta George Washington, Thomas Paine, és Benjámin Franklin bábját egy lámpaoszlopra, hogy így tiltakozzon az ellen, hogy az egyetem hallgatói számára kötelezı volt részt venni a Honszerzı Atyák Napján rendezett ünnepségen. Persze rájöttek, hogy ı áll a dolog mögött, és ez kis híján a diplomájába került.

– Tudod, ahogy telik az idı, és az ember visszatekint az egykor fontosnak tartott dolgokra, kénytelen rájönni, hogy tulajdonképpen egyiknek sem volt akkora

jelentısége, mint amekkorát tulajdonított neki. Shannon belekortyolt az italába.

– Értem. Ezek szerint öregszel, és közben egyre bölcsebbé válsz.

– Nem. Akkor azt hittem, hogy a hısökrıl akarok elmondani valamit. Azt, hogy ha annak idején a britek gyıztek volna, bőnözınek bélyegezték volna azokat az

embereket, akiket mi most a forradalom hıseinek tartunk. Most azonban már

rájöttem, hogy tulajdonképpen az ellen lázadtam, hogy kötelezıvé tették a szabadság megünneplését. Ez ellentétben áll a szabadság eszméjével, és Mulhouse borzasztó nagyot tévedett, amikor ránk akarta kényszeríteni a dolgot.

– Azt hiszem, igazad van. Bár én mindig azt hittem, hogy a középszerőség ellen akarsz így tiltakozni, mert az az egész ünnepség…

Shannon hirtelen elhallgatott, és lebámult a földszintre. Három, divatos öltönyt viselı, kalapos férfi éppen akkor lépett be a klubba. A nagydarab portás megpróbálta a karzatra irányítani ıket.

– Azt hiszem, ezek még nem tudják, hogy a fehéreknek tilos bemenniük a földszinti helyiségbe – mondta Indy.

– De tudják. Ezek engem keresnek. – Shannon felállt, és elhátrált az asztaltól. – Mit akarnak? – kérdezte Indy. Már ı is felállt, és Shannon után indult. – Ó, valószínőleg az életemet.

4.

AZ ÉJSZAKÁBAN

Katrina az apja társaságában éppen kilépett az étterembıl, amikor újra megpillantotta a figyelı embert. A férfi az utca túlsó oldalán, egy lámpaoszlop alatt ácsorgott.

– Nézd, papa! Ott van. Látod? – Ne nézz rá. Szállj be a taxiba.

Katrina engedelmeskedett, átcsusszant a hátsó ülés túlsó felére, de

akarva-akaratlanul, lopva újra a titokzatos emberre nézett. A férfi hat lábnál is magasabb volt, de egyáltalán nem látszott ekkorának. Talán a testsúlya miatt nem: legalább

kétszázötven fontot nyomhatott. Az álla szögletes volt; kalapot és trencskó kabátot viselt. Elég távol állt, de Katrina így is meglátta jéghideg, kék szemeit. A férfi a taxira meredt, de nem mozdult. Katrina önkéntelenül megrázkódott, és megkönnyebbült, amikor a kocsi elhúzott a járda mellıl.

Néhány perccel késıbb megérkeztek a Blackstone elé. Ahogy kiszállt a taxiból, Katrina hátán végigfutott a hideg. Újra látta a férfit: alig ötven lábnyira tılük, egy bolt külsı lámpájának fényköréberi állt. Katrina csak bámult, és nem hitt a szemének. Ugyanazok a ruhák, ugyanazok az arcvonások, ugyanaz a szögletes áll, és ugyanazok az iszonyatos szemek… Azok a szemek, amelyek – Katrina úgy érezte – keresztül hatolnak a testén. Hogy kerülhetett ez ide? Hogy elızhette meg ıket? Képtelenség! De

Figure

Updating...

References

Related subjects :